2014.10.21,20:21
Central Park

Fényes este volt a mai, a hold és a csillagok ragyogása elnyomta a közvilágítást. A város utcái búskomor fényárban úsztak. A forgalom az amúgy nyüzsgő várost érthetetlen módon messzire elkerülte ekkorra. Kilenc óra lehetett és késő ősz. Az utcák járdáin estére már felgyülemlett a sok barna és sárga színben tündöklő falevél. A városi park sem járt másképp, a nyarat idéző zöldellő fák, mintha sosem lettek volna. Helyüket az egyre kopárabb aranyszínű növényzet vette át. Két ember a mindennapi rutinját végezte ekkor és itt. Futottak. Egy nőről és egy férfiról van szó, Janettről és Deanről. Janett egy 170 centiméter magas, kecses, mondhatni nádszál vékony nő volt. Aranybarna hullámos haja közel a háta közepéig ért, bőre napbarnított és selymes volt. Arcának éles vonalai mellett egy ráncot sem lehetett felfedezni 37 éves kora ellenére. Bármelyik férfi az egyik karját áldozta volna azért, hogy egy éjszakát eltöltsön vele. Dean atléta külsővel rendelkezett, izmai inkább természetesen mintsem feltűnően voltak nagyok. A maga 185 centiméteres magasságával tiszteletet parancsolt bárhol járt. Arcának szigorú éles vonásai és a folytonos jól borotváltsága miatt aki nem ismerte azt hihette, hogy egy magas rangú katona cilvil ruhában. Nem volt nehéz dolga a nők elcsábítása terén, sőt a legtöbb esetben inkább őt csábították el. Első pillantásra egy párnak tűntek mindenki számára, de ez valójában csak a látszat volt. Az ő kapcsolatuk mindig is a romantikáról szólt, de együtt sosem voltak és nem is lehettek. Testük és lelkük vágyott a másikra, de sosem elégítették ki ezen vágyukat, egyszer sem. Tudták jól, hogy ha megteszik, ha engednek a vágynak akkor előbb utóbb vége szakad a csodának. Mások, akik ismerték a titkukat őrültként tekintettek rájuk, önkínzónak, destruktívnak ítélték őket, azonban Janettnek és Deannek igaza volt. A szerelem és a vágy múlandó. Ha belobban egy szikra táplálni kell, hogy tovább égjen, de ha túl sok fát rakunk a tűzre akkor az kialszik és sok esetben soha többet nem tudjuk már újra lángra lobbantani. Deannek aznap este találkozója volt egy rendkívül vonzó nővel. Jane ezt tudta és borzasztó fájdalmakat élt át akárhányszor más nővel volt élete szerelme. Dean hasonlóképpen érzett mikor Janett más férfival randevúzott. Az életük ezért tele volt szenvedéssel és önkínzással de mégis volt valamijük ami másoknak nem. Egy olyan érzés volt a birtokukban amiért sokan ölni lennének hajlandóak, hogy újra érezhessek még ha akár pár percre is.

           -Azt hiszem nekem ez az utolsó köröm Hercegnőm. - Mondta Dean miközben levegőért kapkodott.

           -ühüm – Válaszolt Janett szótlanul. Tudta, hogy amint a férfi elmegy szörnyű lelki gyötrelmeken fog keresztülmenni.

           -Te maradsz még ? – Dean nagyon jól tudta, hogy épp mi zajlik a nő fejében.

           -Egy-két kört lefutok még, igen.

A futóknak kijelölt két sávos, szivacsos út feltűnően tiszta volt a levelektől. Látszott, hogy sok ember kedvelt futóhelyéül szolgál. Viszont aznap este mással nem találkoztak. Az utóbbi időben elterjedt a rémhír, hogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a közelben és azóta megcsappant a futni vágyók létszáma. Janették nem törődtek a hírrel, túlságosan a szokásaik rabjai voltak ahhoz, hogy egy másik helyet válasszanak, vagy hogy neadjisten lemondjanak egy nap a futásról.

           -Nos, akkor indulok, mert el fogok késni. Nem örülök neki, hogy egyedül maradsz, de tisztában vagyok azzal, hogy nem mondhatom meg mit csinálj.

            -Legalább majd gondolsz rám néha.

            -Mindig rád gondolok, te is nagyon jól tudod. Viszont most rohanok. Szia!

Dean szenvedélyesen magához húzta Janettet és megpuszilta az arcát. Ennél tovább nem mehettek a megegyezésük alapján. Dean hosszú, de magabiztos léptekkel távozott. Néha visszanézett és rámosolygott a lányra, amit ő ezúttal képtelen volt viszonozni. Miután felért a lépcsőn és kiért a járdára még utoljára hátranézett, majd végül eltűnt a bokrok fedezékében. Janett erőtlenül letette magát egy közeli padra és ömlő könnyeivel a park fekete földjét itatta.

 

George

2014.10.21,20:27
Central Park

„Csodálatos ez a mai este. Imádom az ilyen fényes éjszakákat, még akkor is, ha ez hátráltat a munkámban. Egyszerűen minden cselekedet más fényben tűnik fel, ha szép a körítés, pont ezért kedvelem annyira. Nem mondanám, hogy büszke vagyok arra amit csinálok, de azt sem, hogy szégyellem. Közömbös vagyok ezen a téren. Leginkább azért teszem mert szükségét látom. Sokan mondják, hogy nem áll jogunkban ítélkezni, de hát akkor mégis ki fogja ezt megtenni ? Az igazságszolgáltatás ? Azok az emberek akik etetik a gyerekgyilkosokat? Akik 5-6 év letöltött szabadságvesztést követően elengedik a nők erőszakolóját? Akik nem képesek cselekedni, mert hónapokig várnak egy papírra miközben a gyanúsított tovább szedi áldozatait? Nem hinném, hogy egy ilyen szervezetre kellene rábíznunk egy ilyen súlyú dolgot.”

George miközben önmagát nyugtatta meghallott egy női hangot. Nem különösebben érdekelte volna, viszont ez úgy hangzott, mintha sírás lett volna. Képtelen volt behatárolni ilyen távlatból ezért megpróbált közelebb menni. Nem szeretett feltűnést kelteni éjszaka ezért próbált a bokrok között haladni, ahova a fény nem jutott el. Egyetlen előnye volt a holdfényes éjszakának, mégpedig az, hogy az erős kontraszt miatt az árnyékban lévő dolgok még kevésbé látszódtak. George ki is használta ezt. Léptei egyre gyorsabbak voltak, de még továbbra sem lehetett hallani a mozgását. Látszott, hogy képzett és az is, hogy már nem először csinálja élesben. Sietett… Biztos volt benne, hogy egy nő valahol, egyre közelebb hozzá a könnyeit hullajtja. Minden áron ki akarta deríteni, hogy mi áll a dolog mögött.

„Lassan meg kell pillantanom. Már vészjóslóan közel járok.”

George-ot ekkor átjárta egy furcsa érzés. Nem érezte magát biztonságban, olyan volt, mintha lenne még valahol egy harmadik személy, valahol nagyon közel. Az emberekkel kapcsolatos megérzései mindig bejöttek. Sosem értette, hogy hogyan csinálja, de ezt a képességét mindig is titkolni próbálta mások előtt. Ez volt az ő titkos fegyvere, ami hatalmas előnyhöz juttatta. Egy emberről három mondata után képes volt megállapítani az összes jellemvonását, tíz perc beszélgetés után pedig teljes életrajzi profilt volt képes felállítani, legtöbbször sikeresen. Úgy hitte, hogy aki azt mondta neki, hogy téved az is hazudott, mert félt felvállalni önmagát, vagy a múltját.

„Te volnál az Cimbora? Már tűkön ülve vártam a találkozást.”

Geroge egy bokor mögött figyelte a padon ülő síró nőt. Az arcát nem látta, mert a tenyere eltakarta, de valójában nem is érdekelte. Őt a férfi érdekelte aki a pad mögötti bokorban figyelt. Nem látszott belőle szinte semmi, csupán a körvonalai. Nem okozott neki nehézséget felismernie, már kismilliószor végigjárta ezt az utat. Fekete ruhában volt. Arcát egy szintén fekete kendő, haját pedig egy fekete kapucni takarta. Tudta, hogy eljött az ő ideje. Végre megtörténik a csoda amire várt. Attól, hogy nem töltötte el büszkeséggel amit csinált, attól még szerette és élvezte minden pillanatát.

„Gyerünk… Tiéd az első lépés joga.”

George készen állt. Sosem volt nála túl sok holmi, csak amit épp a helyszín megkövetelt. Ezúttal csupán egy edzett acélból készített matt szürke színű vadászkés volt nála amit a bal karjára erősített tokban tartott. A jobb alkarjára egy gomb volt erősítve amely rádióhullámon keresztül kommunikált a bal kezén lévő késtartóval. Amikor a gombot megnyomta a rugó kioldott a kés pedig egyenesen a jobb markába ugrott. Valamint két dobókés gondosan a zakójának belső zsebébe akasztva, hogy még véletlenül se szúrja ki senki sem. Alapos ember volt, minden részletre odafigyelt és minden lépését előre megtervezte. Sosem hibázott.

          -Ne!- Sikított fel a nő hatalmas erővel. A hang az egész parkot bejárta ami szinte visszhangott az ürességtől. A nő ekkor már tudta, hogy ma este meg fog halni.

A hold fénye megvilágította a szörnyeteg szemeit, amiben lángok csaptak fel. Kesztyűs kezével megragadta a nő karjait és a földre rántotta. Csupán az esés és megcsukló sikítás hangját lehetett hallani. A támadó kiélvezi a helyzetet, meredten bámul áldozatára aki a földön fekve könnyben ázott szemekkel kérleli őt arra, hogy hagyja meg életét.

„Kezdődjék hát.”

George szándékosan nagy robajjal előugrott a bokorból. Szerette a hatásos belépőket. A férfi hirtelen felé fordult és hátrahőkölt. Nem értette mi történik, sosem fordult vele elő még ilyen. A tűz kiveszett a szeméből, helyét a félelem vette át és George képe. Tekintélyes külseje volt, nem volt magas, viszont annál szélesebb testalkattal rendelkezett. A támadó remegő kézzel a fegyveréhez nyúlt, de ekkor már késő volt. George elkapta a kézfejét és egy határozott csavarással eltörte azt. A roppanás akkora volt, hogy a nő sírása nem is hallatszódott mellette. A támadó felordított. George ismerte ezt a fajta hangot. A halálfélelem és a fájdalom csodálatos együttese. A támadó épen maradt jobb kezével arcon próbálta találni, de mire felé lendítette volna karját, addigra George bal egyenese már mélyen a gyomorszájában volt. Összeesett. A helyzet átértékelődött. A szörnyeteg szerepe ma este másnak jutott…

Megosztás a facebookon